Jó reggelt!
Azt hiszem, az új mérlegemet máris megszerettem! :D 107,8 kg, egy ilyen hétvége után! Valahogy nincs kedvem vitatkozni vele! :DDDD Ez egy lélekbúvár mérleg! ;)Na testzsír, illesmi adatokkal nem szolgálhatok, mert azt nem sikerült még egyszer megmérnem vele, majd még próbálkozom, most, miután elolvastam, hogyan kell!!! :DDDD
Meló még mindig! ÉS rend van az asztalomon...hmmm....lesz belőlem valami! :D
Nem tudom, ki hogy van vele, de én egyáltalán nem értem magam!:D
Volt ugye 2 napja az a...na?!...hogy nevezzem?...Talán életuntság? Vagy kétségbeesés? Vagy mittomén!!! Aztán elmúlt, valszeg csak attól, hogy elterveztük, változtatunk. Még tegnap is tervezgettük! Már ott tartottunk, hogy költözik az iroda a háztól, már rábólintott szegény uram, hogy megyünk az irodával, kibérlünk egy panellakást, és akkor az itthon otthon lesz, és esetleg később majd még egy-két alkalmazott, és akkor jut idő kis pihire is...jó volt ezt így végiggondolni. DE!!!! Jött az este, és nekem az jutott eszembe, hogy milyen hülye vagyok (voltam) én egész eddigi életemben! :D
...Mert a nyugalmat hajszolom-űzöm már évek óta, és ennek jegyében mindig nagyobb hullámokat korbácsolok magam körül. Aztán amikor már kellően kibírhatatlanul viharos a tenger, akkor megnyugszom pár nap-hónap erejéig, és kezdődik minden elölről. Papolok itt, hogy a nyugalmat keresem, hogy azt szeretném, hogy nyugdt életre vágyom, de amit csinálok, azt hótt ellenkező irány! :D Ha megpróbálom kívülről nézni, az látszik, hogy egyenesen imádom a viharokat! :DDD Ezért aztán szóltam az Uramnak este, hogy az iroda mégiscsak marad! :D (Egy ideig :D) :DDDDDDDDDD Asszem, egy valamit nem mondhat a Bandus!: Azt, hogy unalmas élete van melettem! :DDDD ÉS úgy érzem, ez így is marad, addig, míg csak annyira fáradt nem leszek, hogy nyugton maradok. :) És ha tovább agyalok, a gyerekem dettó! :DDD Csak Ő mindezt ugra-bugrálva mímeli! :D Hányszor gondolkodtam rajta, hogy honnét lett ilyen nyughatatlan ez a gyerek??? :D És ha elkezdek visszafelé gondolkodni...hát igen!Azt hiszem, volt még egy ilyen ember a felmenők között, egészen közel hozzám a családfán, és úgy szólítottam, amíg szólíthattam, hogy...
Apu...
Érdekes, hogy egyetlen szó sem esett róla még itt. Pedig már többször ízlelgettem a gondolatot, de most sincs kedvem (vagy inkább nem merek?) írni róla. :) A vihar volt maga! Azt hittem, a szöges ellentétem. De nem. Azért nem jöttünk ki, mert pont ezt a gént sikerült átadnia nekem. :) A vihar gént:) És az anyám...a föld mellette. Nem mondanám, hogy élvezte a vihart, de tűrte. Amíg a vihar tombolni tudott. Ahogy az én Uram is tűri. És leföldel, és próbál fékezni, aztán megadja magát, és beszívja, amit ráöntök-döntök, aztán elfogad, bármit. Egyet nem. A föld önmagában nem tombol soha:)
Szóval. Az apám. Akkor ment el, amikor a Marci érkezett. Itthagyott nekem egy pici vihart. :) Csak hogy lássam, milyen élete volt:) Hogy milyen érzés, amikor nem tud az ember dűlőzni azzal, akit a legjobban szeret. Mert szeretett, jobban, mint bárki mást, ezt már akkor is tudtam. Mégis nagy égzengés támadt, ahányszor összetalálkoztunk. :) Ennyit most róla. És még annyit, ma már őszintén tudnám szeretni, és jó lene biztosan tudni, hogy egyszer talizhatunk még, és megbeszéhetnénk mindent, még ha csak amúgy viharok módjára is! :) Lassan, ahogy magamba nézek, megismerem az Apámat. De ehhez fel kellett nőnöm. Kár, hogy nem tudta megvárni ezt. (Bestemami!!! nem ríni!!! ;):D Ennek ki kellett jönnie!;) )
Szép napot!
